A zongora - Apró irományok

Sziasztok!

Több ismerősömet kérdezgettem meg, hogy szeretné-e beküldeni novelláját és eddig csak Edda, az Apró irományok írója, és/vagy jó barátnőm jelzett vissza. 

Köszönjük neki a Zongora c. novellát! Így estére, kikerül még egy novella, szintén Eddától. Jó olvasást! :) 

***

Történt már veletek valaha az, hogy annyira szerettetek valakit, hogy már szinte fájt? Ha még nem, ne is akarjátok! Egyszerűen megőrülök és fel sem tudom fogni, hogy egy ilyen ember, aki szinte már a testvérem hogyan rabolhatta el a szívem? De kezdjük a legelején…
Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik délután elmentem a zongora szakkörre. A tanárom természetesen, mint mindig, most is késett, így nekiálltam egyedül gyakorolni a záró vizsgámra az újonnan megírt remekművem. Nagyon büszke voltam rá, hiszen, amióta nem voltam iskolában a kéztörésem miatt, azóta nem volt alkalmam zongorán megnézni, hogy a papír fecnikre firkált akkordok valóban olyan jól hangzanak, mint a fejemben.
Bizony, eltört a kezem, még amikor általános iskolás voltam. A felépülés hamar megvolt, de sajnos még egy jó ideig nem járhattam iskolába a lábadozás miatt, de ez az év más volt. Újra visszacsöppentem a való világba és ismét hódolhattam a régi szenvedélyemnek, a zongorának.
Van benne valami megnyugtató, amiért szerettem. A zongora, a hangja és a zenéje egyszerre mind a szerelmeim voltak, nem is értem hogy bírtam ki nélkülük. Azonban amikor leültem, kinyitottam a kottám és elkezdtem gyakorolni valami hirtelen megzavart. Nem a tanár, nem egy másik diák, hanem egy idegesítő pattogás. Kiestem a ritmusomból és elrontottam az egészet, így kezdhettem előröl. Lapoztam előre a kis füzetemben, mire valaki hozzám szólt.
- Ez még nem megy annyira…
Nem voltam hajlandó meghallani, amit mondott. Sőt, annyira nem érdekelt, hogy még csak rá se néztem. Sokkal többre tartottam a művészetemet, mint hogy érte összeszólalkozzak egy ilyen emberrel, aki valószínűleg semmit sem ért a zenéhez. Így nem is haboztam, a kottámban előrelapoztam és újból elkezdtem játszani. A pattogó hang ismét ott volt, de már kevésbé zavart, mint előzőleg.
Csak játszottam és játszottam. Élveztem a hangokat, ahogyan egymásba fonódva egy gyönyörű szimfóniát alkottak mit sem törődve az idő múlásával, a pattogó hanggal és az idegen személlyel, aki még mindig engem figyelt. Történt ismét valami, ami újra felborította a magam köré épített világot és megint elrontottam a darabot. Valaki megfogta a vállam. Igen, Ő volt az.
- Miért nem szólsz hozzám? - a fülembe súgta, majd a forgós székkel együtt megfordított.
Ekkor láttam meg Őt és valami megmozdult bennem. A barna haja, kék szeme és vékony szája olyan arc töredékei voltak, amik felértek a nemrég komponált zenémmel. Mondhatjuk úgy is, hogy ezek az arca szimfóniájának hangjai voltak. Le se tudtam venni a szemem róla. Egyre csak a vonásait lestem, és azt fürkésztem, mire gondolhat.
- Megette a cica a nyelved? - kérdezte mosolyogva.
- Nem. - mondtam olyan halkan, hogy talán nem is hallotta, minden esetre nem tudtam mit kezdjek az adott szituációval, így inkább visszafordultam bűvös hangszeremhez és újra a kottám elejére lapoztam.
Akkor észre se vettem, hogy a tanárom már több mint egy órája késett. Úgy rohant az idő mintha üldözték volna. Amikor végre a kottám elejénél jártam a fiú megfogta a kezem. Olyan hirtelen ért, hogy reagálni sem tudtam. Fogta a kezem és elkezdett rohanni, én pedig követtem. Azt, hogy miért, magam sem tudom, de akkor biztos voltam benne, hogyha követem, akkor valami jó fog történni.

Ott álltunk a sziklapart szélén és néztük a naplementét. Ide hozott a teremből és végig a kezem fogta. Rájöttem mi volt az idegesítő és pattogó hang. A fiú kosárlabdát szorongatott a hóna alatt, valószínűleg ezt pattogtatta a teremben, amikor éppen gyakoroltam volna.
- Gyönyörű nem? - csillogó szemeivel rám nézett és mosolygott.
- De! Csodálatos!
- Amikor hallgattam a dalt, amit játszottál rögtön ez jutott az eszembe. Gondoltam megmutatom neked, hogy te is lásd. Van még mit javítani rajta, de felér ezzel!
A látvány csodaszép volt. A sziklapart széle meredeken a tengerbe lejtett. A lenti part sziklás volt és egy sereg sirály ott lakomázott. A víz kristálytiszta fodrozódásain a lemenő nap Véres koronája csillant meg. Nem tudtam másra gondolni, mint a lenyűgöző látványra és arra a személyre, aki a kezem szorongatta.

Nem meglepő, hogy ezek után barátok lettünk. Évekig csak hülyültünk és úgy viselkedtünk egymással, mintha testvérek lennénk. Mindig elkísért a könyvtárba és a hangversenyeimre. Én pedig őt minden kosárlabda meccsére és a rutin vizsgálatokra. Együtt ebédeltünk az iskolában, a suli után bicikliztünk, könyvtárba mentünk, játéktermekbe mászkáltunk és olyan gondtalan volt az életünk, mint még soha.
Valami megváltozott. Egy idő után már nem úgy tekintettem rá, mint arra a fiúra, aki kiráncigált a teremből és megmutatta a világ legszebb eseményét. Már sokkal több volt annál. Valahogy úgy éreztem szeretem őt, de már nem, mint barátot, nem, mint testvért, hanem mint szerelmet.
Nem szabadott volna belé szeretnem, hiszen ő olyan, mintha a bátyám lenne. Azonban az érzésektől nem lehet menekülni, és nem is tudtam, hogy merre tudnék futni mind ez elől. Úgy döntöttem leülök és megbeszélem vele.

Egy Pénteki napot választottam, amikor már mindenki hazament leültettem Őt az egyik padba. Először fogalmam sem volt, hogyan kezdhetnék neki, ezért csak bámultam és próbáltam kifürkészni az arckifejezéséből, vajon mit érezhet irántam.
Amióta először találkoztunk nagyon sokat változott. Magasabb lett, mint én, arca már nem egy kisgyerekére hasonlított, hanem egy érett 18 éves már majdnem felnőtt férfiéra. Haja dúsabb és hosszabb, szeme még annál is kékebb lett, mint amikor megismertük egymást. Az ajkai éppen olyan formásak voltak, mint régen. Ahogy a tekintetem a hajától egészen a szájáig vándorolt valami lángra lobbant bennem. Azok az édes ajkak csak hívtak és azt súgták, hogy "Csókolj meg!". Legbelül egy hatalmas harcot vívtam magammal.
"Megcsókoljam? Ne csókoljam? Mit szólna hozzá? Ellökne magától? Tekint rám úy, mint egy nőre és nem úgy, mint arra a kislányra a zongorateremben? Mit érezhet most?"
A vágy legbelül úgy égetett, hogy kettéhasadt a szívem. Nem bírtam tovább uralkodni a testem felett és valahogyan elengedtem magam. A következő pillanatokban a testem, mint egy önálló személy elkezdett mozogni. Odahajoltam hozzá, kezemmel végigsimítottam az enyhén borostás arcát és megtörtént, amitől eddig féltem. Megcsókoltam. Nem is volt igazi csók, inkább egy gyengéd kis puszi, amit könnyedén ajkaira leheltem.
Elhúzni készültem a fejem, mire elkapott és viszonozta a "csókomat" egy igazival. Abban a pillanatban egymáséi lettünk és a világ megszűnni látszott körülöttünk. Hosszú csókolózás után, miután már valószínűvé vált mindkettőnk vágya, kicsit elváltunk és egymás szemébe néztünk.
- Mióta? - kérdezte tőlem annyira lágyan és gyengéden, mint még soha.
- Mit mióta? - értetlenkedtem.
- Mióta érzel így irántam?
- Már egy ideje… Nem tudom, valahogyan megtörtént. Nem régóta, de már egy pár hónapja úgy érzem, meghalnék nélküled. - mondtam ki ezeket az őszinte szavakat, mire a fejem egy izzó széndarabbá vált. - És te? - próbáltam terelni a szót.
- Már egy pár éve, de azt hittem, hogy sosem éreznél így irántam.
Egymásra mosolyogtunk és tudtuk, hogy ennek így kellett lennie. Így történt hát, hogy ez az idegesítő labdapattogtató kis kölyök a barátom lett, majd több év múlva, mikor felnőttünk elrabolta a szívem.
Visszagondolva éjszakákat rágódtam és törtem a fejem, hogy vajon szeret-e. Azóta is szeretem, de nem úgy, mint ahogyan szeretik egymást a szerelmesek. Annál sokkal jobban szeretem őt úgy, hogy szinte már fáj.
Hogy mi az oka? Az a terem, ahol találkoztunk. Az a pár óra, amit együtt töltöttünk. Az a zongoradallam, ami még az óta is a fejemben jár. Az a naplemente, amit együtt néztünk végig. Az a sok év, amikor együtt nőttünk fel. Az a sok emlék, aminek részesei voltunk. Az a csók, ami megváltoztatott mindent.

Ölelés,
Halie Sunfield xx♥